Van egy dráma, vagy vígjáték, melynek te vagy a főszereplője, valamennyire írója, rendezője is. Ezt a darabot csak egyszer játsszák, pillanatai megismételhetetlenek. Gondold végig velem, hogy mennyire befolyásolja sorsod alakulását, a dráma folytatását, jól játszod-e életed drámájának vagy vígjátékának főszerepét? (tovább…)
Lehet szelíd hatalom az érezhető jelenlét? Támogathat vagy akadályozhat minket mindennapjaink megannyi helyzetében?
Jó szívvel ajánlom, szánj időt arra, hogy végigolvasd, mire képes a jelenlét átélt működtetése, a jelenlétvarázs! Talán újra fogod értékelni saját jelenléted lehetőségeit. Talán.
Egy régi sportsérülés miatt hosszabb rehabilitáción vettem részt. Fontos élményemről szeretnék beszámolni nektek, arról, hogyan működött kezelésem közben, nehezített körülmények között is, több dimenzióban a jelenlét, mint előhangoló, mint teremtő és gyógyító erő.
Gyógytornászunk, Emese kisugárzása, nonverbális és szavakon túli vokális üzenete nemegyszer fárasztó, sokszor fájdalmas tevékenységet hangolt át örömmé.
A célközönség főleg nénikből és bácsikból állt. Gyógytornászunk érezhetően derűs, emberszerető női jelenléte az első pillanattól olyan légkört teremtett, amelyben mindenki gondolkodás nélkül rábízhatta magát.
Mennyire fontos az első pillanat, és mennyire fontos, hogy nem akarás, erőlködés, hatalmi („én vagyok a főnök”) manipuláció irányította a csoport dinamikáját, hanem egy szelíd, érezhető áradás.
„Figyelek rád!” „Fontos vagy!” „Oldjuk meg együtt!” – mondta Emese szóval, és szavakon túli, teljesen-igazán szeretet-jelenlét-érintéseivel, huncutkodással. Sokan évek óta nem részesültek ilyen bánásmódban. Az oda-vissza rezgések maguktól kezdtek áramlani, aminek Emese könnyed, szakavatott karmestere volt.
Saját szememmel láttam, és később magamon is éreztem. Rövid időn belül jó hangulat gömbölyödött. A nyögéseket és jajgatásokat is nevetések kísérték. Ki gondolná, hogy kéz- és lábemelések, nyújtások erőlködései és fájdalmai örömet is jelenthetnek?
Hogy mitől? Attól a fontos többlettől, ami szakmai és magánéletünk holnapteremtő és boldogító részleteit is át tudja hangolni. Hogy csinálta ezt Emese, a gyógytornász?
Egyrészt elismerésre méltó szakmaisággal (mint végzett testnevelőnek, jó volt felismernem szakmai felkészültségét), de igazán emberi különlegessége, jelenlétvarázslása működött és működtette a pillanatokat, és emberi érzelmi-cselekvési hozzáállását.
Érintve éreztük magunkat. Emesének érintő a személyisége. Figyelemmel, szeretettel, játékkal érintő.
Végiggondoltad már, mitől szerethető valaki? Gondoltál már arra, hogy a szerethetőség együttműködésre, feltétel nélküli elfogadásra ösztönöz? A LEGFINOMABB MOTIVÁCIÓ!
Tudjuk, az emberi minőség jelenléte tudattalanul is befolyásol minket, előhangol. Minden ember beszéde zene, aminek dallama van. Dallamának pedig érezhetősége. Van, akinek cselló, van akinek tuba, van akinek fuvola vagy hárfa a beszéde. Van, aki menüett, van, aki ballada, van, aki mulatós vagy heavy metál stílusban kommunikál.
Emese hangja inkább fuvolázott, pajkos csicsergéssel csábította mozgásos gyakorlataira a „betegeket”. Nem csoda, hogy ennek a muzsikának senki nem tudott és nem is akart ellenállni.
Próbáltam rajtakapni, hogy csak rutinból, „agylemezre” rögzített megszokásból mondja: „Jól van, ügyesen csinálta, Anna mama!” vagy: „Tudom, hogy nehéz. Addig csinálja, amíg jónak érzi!” De nem sikerült.
Olyan szívből szóló muzsikával mondta, hogy semmi esélye sem maradt a legcsekélyebb ellenkezésnek, lustaságnak. Mert nemcsak maguknak, de neki is feszítettek, lazítottak, emeltek és fordítottak a tornatársak. Olyan szép emberséggel, mégis természetességgel bánt kis csapatával, hogy valahogy nem is lehetett másként.
Kedves, derűs, viccelődő, áradóan emberszerető volt, mégis határozott. Kézben tartotta a dolgok menetét. Ha valaki próbálta más irányba vinni az óra tartalmát, ritmusát, volt hozzá ügyessége, hogy finom hangnemváltással magánál tartsa az irányítást. Javított, dicsért, korholt, viccelődött. Mindig annyit és ott, amennyit és ahol kellett. A jó arányérzék tehetsége adottság, születni kell rá!
Szinte gyerekké, gyerekközösségé változtatta a bácsikat és néniket, akik minden alkalommal mosolyogva távoztak a tornáról. Nem volt más választásuk. Ezt érezték, ettől is gyógyultak.
Azt vettem észre magamon, én is várom a torna kezdetét, mint a mamókák, papókák, s vele azt az érzést is, amit a gyógytornászunk a jelenlétével teremtett. Ez már valami, ugye?
A jelenlétvarázs egyedivé tehet hivatásunkban és ott lehet minden találkozásunkban. Ott lehet minden fontos pillanatban, igazi szerelemben, összetartozásban, szülő-gyermek viszonyban. Mert a jelenlét, ha úgy éled: vonzás, érintés, inspiráció, szelídítő és gyógyító erő. Ahogy Emese, a gyógytornász éli, műveli, az éltető varázserő.
Popper Pétertől olvastam, hogy vannak színészek, akik mesterségbeli tudásuk legjavából formálják meg szerepüket. Úgy tesznek, mint ahogy a szerep és a rendező kívánja, de nem vállnak azzá, akit játszanak. Az öltözőben jelmezükkel együtt megszabadulnak a rövid ideje alakított egyén drámájától, történeteitől, jellemétől. Mások viszont teljesen azonosulnak a szerepükkel. Ők a varázslók. Ők, nem csak úgy csinálnak, mintha… Azzá is válnak, akinek a bőrébe bújnak, megszűnnek önmaguk lenni. Magukkal viszik Raszkolnyikov vagy éppen Tatjana vívódásait, lelkesültségét, szomorúságát privát életükbe is. Ezt életük párja bizonyíthatja, és szenvedheti meg leginkább. Minden új darabban kicsit új jellemében ismerhetik meg, és viselhetik el a társukat. A színész egy edény, mondja Popper Péter, aki azzá válik, amit töltenek belé.
Azt vettem észre, sokan közülünk – legyen szó üzletemberekről, fodrászokról, tanárokról vagy bárki másról –, kudarcaikból, de akár sikerekből visszajelelt védelmi vagy bizonyítási szerepüket játsszák, a gyerekkorukból vagy későbbi időszakaikból megélt elvárások szerint. Nem azt, amilyenek valójában, hanem azt, amit elvártak tőlük, amilyenek lenni szerettek volna, vagy épp amilyenné szorongásaik, védekezésük, kompenzálásuk tette őket.
Ez a szerep jól begyakorolt, biztonságot nyújtó, rögzült viselkedési forma. Működhet is. De aki ilyen jelmezben szerepel, arra rátalálhat az az érzés, hogy ez az élet, ez a megnyilvánulás nem igazán ő, hanem az álarc, amivel összenőtt.
Sok vezető, aki évek, évtizedek óta az, nem tud igazán személyes partner vagy alárendelt lenni. Egy korosodó „nők bálványa” férfi sokszor még ifjú siker-énjét játssza. Nincs ez másként a hölgyekkel sem.
De evezzünk más vizekre. Mindannyian ismerünk olyan óvó nénit, tanító nénit, aki kortársaihoz is úgy szól, mint ha a gyerekekhez beszélne, mindenkit dicsér, motivál, vagy épp kijavít. Aki azt szokta meg, hogy uralkodnak rajta, mindig alárendelt, szolgálatra kész lesz, mások pedig – kinek ne lenne ilyen ember az ismeretségi körében – nem tudnak másként, csak felülről beszélni.
Gyakran nem úgy teszünk, mint az a színész, aki „edény”, és azzá válik, amit töltenek belé, hanem az elvárások, kudarcok és sikerek diktálta szerepünket játsszuk, valódi önmagunk helyett.
Úgy tapasztaltam, azok érzik legjobban magukat a bőrükben, azok tudnak legjobban kapcsolódni a környezetükhöz, akik olyanok, vállaltan és szerethetően vagy elfogadhatóan, amilyenek valójában, amilyennek szeretik magukat.
A szerep, bármennyire begyakorolt is, nem lehet olyan harmonikus, mintha valaki önmagát, erényeit és gyarlóságait hitelesen éli, közvetíti a világ felé. Akkor erre a milyenségre, hívó jelre érkeznek a környezet válaszai.
Mennyivel jobb, ha olyannak fogadnak el, szeretnek minket, amilyenek szeretünk lenni! Van esély kilépni a megszokott jelmezből? Van esély a változásra? Azt gondolom, igen. A jelenlét-játékokban nem működnek a szerepek. Aki álarcban játszik, kívül marad.
Hallottam egy történetet.
Szerelmespár búcsúzott a pályaudvaron. Mindent beleadtak az elválásuk előtti utolsó pillanatokba. Megszűnt számukra a külvilág, csak egymásnak léteztek. Összetartozásuk a szemérmesen szemlélődő számára is sütött, melegített. Olyan átszellemülten adták magukat, kényeztették egymást érintéssel, szóval, nézéssel, hogy megtelt a levegő szerelmük szépségével. Ekkor bemondta a hangosbemondó, hogy vonat indul a nyolcas vágányról.
A fiú leszállt, a lány a lehúzott ablakra támaszkodva incselkedett vele. A lány a vonaton, a fiú a peronon készült a pillanatra, amikor megindul a szerelvény, eltávolodnak egymástól, és mindketten magukkal viszik az elválás szerelemittas érzését.
Ekkor a hangosbemondó jelezte a kedves utasoknak, hogy a pályán történt rendkívüli esemény miatt mégsem indul a szerelvény. A fiú visszaszállt a vasúti kocsiba, újra egymás karjaiba bújtak, újra búcsúztak, de amikor újra a vonat indulását harsogta a hangosbeszélő, már nem volt ugyanaz az érzés.
Valami megváltozott, más lett kettejük jelenléte. Valahogy fakóbb volt, mint előtte, mert már mindenből odaadták a legtöbbet, a legszebbet az első búcsúzásnak. Csak néhány perc telt el, mégis más volt a színe, az illata, a csendje, a jelenléte ugyannak a mondatnak, integetésnek, távolodásnak.
Mi lehet az a bizonyos többlet…? Mik azok a győztes nüánszok, amelyektől működik a vonzás, az érzékiség, a sárm, a karizma, a sikeresség? Mi lehet a titka azoknak az embereknek, akiknek szinte mindenki keresi a társaságát, akik valami megmagyarázhatatlan okból „embermágnesként” vonzanak minket és másokat, akiknek jólesik a közelsége? (tovább…)
Gondolkoztál már azon, mitől működik az érzékiség, a sárm, a vonzás? Mi az a valami, amitől az egyiknek sikerül, a másiknak nem? Van titok? S ha van, mi az? Tanulható a tudatalattira ható személyes varázs? Mitől működik a szimpátia, a spontán együttműködési szándék?
Frusztrációid, megfelelési szándékaid, álcáid vagy igazi emberi minőséged táplálják áradó kisugárzásod, ami működteti a világ viszonyát hozzád?
A kommunikációd 90% tudattalan. Nagyrészt érezhető, előhangoló jelenlétben (kisugárzásodban) dőlnek el az egész életedre kiható lehetőségeid! Vonzó vagy-e mások számára, lesz-e barátság, párkapcsolat egy személyes találkozásból? Összejön-e életed állása, üzlete, amibe minden befektetésed, tudásod, tapasztalatod ráfordítása készül megtérülni? Itt dől el, esélyeid beteljesednek-e.
Megérzed, ha hamis, őszintétlen egy mondat, egy nézés, egy érintés, ha bízhatsz valakiben, és ha nem, mert igazi tartalma ott van a jelenlétében.
Felhangolható-e az igazi, sugárzó jelenléted? Hogyan működtetheted „érezni és éreztetni” kommunikációd, ami megváltoztathatja kapcsolati és szakmai lehetőségeidet?
Hogyan változhat ez a tudatos tudatalatti történés automatizmussá? Miként lehet egy jelenlét rejtőzködő, vonzó, érintő, szelídítő, gyógyító, áradó, kezdeményező, inspiráló? Vágykeltő, távolságtartó, elutasító vagy erőszakos, lehengerlő? Melyik hová vezet?
Ha ezek a kérdések felkeltették a figyelmed, jó helyen jársz. Újabb kérdéseket, válaszokat, megoldásokat kaphatsz a hírlevelekben, és ha kedvet kapsz hozzá, az Emberhangoló jelenlét-tréningek játékaiban, megéléseiben.
Iratkozz fel a hírlevélre, és esélyt kapsz újragondolni megnyilvánulásaidat, finomra hangolni érezhető milyenségedet, s vele a világ hozzád való viszonyulását.
A Nők életében működik csak igazán a „Jelenlét”. Ha valakik, akkor ők tudják igazán használni a jelenlét-tréning megéléseit. A Nőség, a nőiesség, annak befelé és a külvilág felé sugárzott minősége döntően befolyásolja a hölgyek önértékelését, belső világuk külső világgal való kapcsolódásait, hatásmechanizmusát, egészen bensőséges privát és mindennapi viszonyait. (tovább…)
Sármos vagy férfiatlan, ha egy férfi ért és beszél az „érezni és éreztetni” kommunikáció nonverbális nyelvén? Ha érzi partnere finom rezdüléseit és tud is azokra árnyaltan reagálni?
Önmaga minősége szuggesztívebbé, önazonosan érezhetővé válik, ami már szavait megelőzően előhangolja partnereit a hozzá viszonyuláshoz. Hitelesen, önmaga minőségével teremt atmoszférát az elfogadáshoz.
Ha ilyen vagy, szeretnek a társaságodban lenni az emberek, kedvesebbek, együttműködőbbek. Ami belőled árad, arra reagálnak tudattalanul. (tovább…)
Legutóbbi hozzászólások