Testnevelés-biológia szakon tanultam. Éppen úszásórára siettem, amikor egy kisfiú kiabált a kerítés mögül, az út túloldaláról:
– Bácsi! Gyere ide! Bácsi! Gyere, légy szíves!
– Nekem szóltál? – kérdeztem.
– Igen – felelte. – Megmutatom neked a kincsem.
– Biztos, hogy megnézhetem? – kérdeztem vissza.
– Igeeen! – felelte, és büszkén mutatta a zsebéből elővett fényes követ. – Szép, ugye? – folytatta.
– Nagyon szép! – jó neked, hogy ilyen kincsed van. Köszönöm, hogy megmutattad! – mondtam.
– Neked adom – mondta a kisfiú.
– Nem fogadhatom el! – válaszoltam. – Ez a te kincsed, kincs nélkül maradnál.
– De én ezt neked szeretném adni! Nekem még van belőle hátul a kertben.
– Biztos? – kérdeztem vissza.
Igen – válaszolta – és átnyújtotta a kincsét a kerítésen.
Köszönve elfogadtam a kisfiú ajándékát, még beszélgettünk arról, hol találta a kincset, mit szeret játszani, aztán szaladtam a dolgomra. Sokat gondolkoztam, vajon miért én lettem a fiúcska kiválasztottja. Becses helyen őriztem a kavicsot, míg egy nap oda nem adtam valakinek, akinek nagyobb szüksége volt rá akkor, mint nekem.
Azt éreztem, nem véletlenül hívott át az utca másik oldaláról az a kisfiú. Nem véletlenül kaptam akkor azt a kavicsot. Azzal a kővel én valami életre szólót kaptam, ami azután ORI (1989) előadóművészi engedéllyel, zenés játszótárs hivatásomhoz, később a mesekönyv íráshoz (Zorka-mesék) vezetett. Sokezer előadáson játszottam azóta, óvodáktól a Magyar Rádió Márványterméig. Olyan fantasztikus zenészekkel készíthettem lemezeket, mint Pejtsik Péter és Rátonyi Róbert. Sokszor eszembe jutott az a történet, sokszor kézbe vettem azt a követ.
Szerencsés flótásnak mondhatom magam, mert életem játékkal, örömszerzéssel telik. Nem felejthető történeteknek, élményeknek lehetek részese. Előadóművészi és tanári pályafutásom során bőséges tapasztalatokkal lettem gazdagabb. Hitelesen játszani gyerekeknek őszinte figyelem és sajátos „jelenlét” nélkül nem lehet. Ahhoz, hogy elfogadjanak, befogadják, amit játéknyelven kínálsz nekik, kell egy érezhető emberi tartalom.
Már főiskoláskoromban is foglalkoztatott, mi az a valami, amitől ugyanazt elmondva az egyik tanár szavai követendő példaként lelkesítik a gyerekeket, míg a másiké megrekednek az ”itt be-ott ki” kategóriánál. Erről írtam szakdolgozatot, és később cikket a testnevelőtanárok szakmai folyóiratába 1985-ben.
1998-ban felkért Geszler Dorottya, hogy ugorjak be színpadijelenlét-órát tartani a modelliskolájába. Az óra olyan népszerű lett, hogy évekig tanítottam a hallgatókat belső szépségük, érzéseik megélhetővé, láthatóvá tevésére, mindezt játéknyelvre fordítva. Valahogy úgy alakult, hogy minden órára újabb és újabb eljátszható gyakorlatokat kellett kitalálnom. Mélyen érző, nevetésektől visszhangzó játszó órák voltak, melyek ugyanúgy feltöltöttek engem is, mint a diákokat, akik között sokszor magasan képzett tudásvágyók is előfordultak.
Később a több iskolában tanítók hírét vitték az óráimnak, így kerültem Jaksity Kati modelliskolájába, ahol ugyancsak évekig voltam az elismert tanári kar tagja. Tartottam órákat művészeti iskolákban, marketingképzéseken, és Kriston Andrea trénereinek továbbképzésén is, spirituális közösségeknek.
Az a kis kavics kötelez. Legyen az gyermekműsor, mesekönyv, jelenlét-tréning. Továbbadom azt a valamit, amit hitem szerint azzal a kaviccsal kaptam a kisfiútól. Ha kedvet kaptál jelenléted finomhagolására, kattints és olvasd a Jelenlét-tréning blogot vagy iratkozz fel hírlevelemre!
 |
 |