Szerepében volt otthon

Popper Pétertől olvastam, hogy vannak színészek, akik mesterségbeli tudásuk legjavából formálják meg szerepüket. Úgy tesznek, mint ahogy a szerep és a rendező kívánja, de nem vállnak azzá, akit játszanak. Az öltözőben jelmezükkel együtt megszabadulnak a rövid ideje alakított egyén drámájától, történeteitől, jellemétől. Mások viszont, teljesen azonosulnak a szerepükkel. Ők a varázslók. Ők, nem csak úgy csinálnak, mint ha.. Azzá is válnak, akinek a bőrébe bújnak, megszűnnek önmaguk lenni. Magukkal viszik Raszkolnyikov, …..vagy éppen Tatyjana , vívódásait, lelkesültségét, szomorúságát, privát életükben is. Ezt életük párja bizonyíthatja, és szenvedheti meg leginkább. Minden új darabban kicsit új jellemében ismerhetik meg, és viselhetik el a társukat. A színész egy edény, mondja Popper Péter, aki azzá válik, amit töltenek belé.

Azt vettem észre, sokan közülünk, lehetnek üzletemberek, fodrászok, tanárok, vagy bárki mások, gyerekkorukból, vagy későbbi időszakukból megélt elvárások szerint, kudarcaikból, de akár sikerekből visszajelelt védelmi, vagy bizonyítási szerepüket játsszák. Nem azt, amilyenek valójában, hanem amilyennek elvárták őket, amilyenek szerettek volna lenni, vagy éppen, amilyenné szorongásaik védekezésük, kompenzálásuk tette őket. Ez a szerep, jól begyakorolt, biztonságot nyújtó, rögzült viselkedési forma. Működhet is. De, aki ilyen jellemezben szerepel, arra rátalálhat az érzés: Ez az élet, ez a megnyilvánulás, nem igazán ő, hanem az álarc, amivel összenőtt.

Az elvárások, kudarcok és sikerek diktálta szerepünket játszuk?

Sok, évek, évtizedek óta vezető, nem tud igazán személyes partner, vagy alárendelt lenni. Egy nők bálványa korosodó férfi, sokszor, még ifjú siker-énjét játssza. Nincs ez másként a hölgyekkel sem. De, evezzünk más vizekre, mindannyian ismerünk olyan óvó nénit, tanító nénit, aki kortársaihoz is úgy szól, mint ha a gyerekekhez beszélne, mindenkit dicsér, motivál, vagy éppen kijavít. Aki, azt szokta meg, hogy uralkodnak rajta, mindig alárendelt, szolgálatra kész lesz, mások pedig – kinek ne lenne ilyen valaki az ismeretségi körében – nem tud másként, csak felülről beszélni. Ezekben a privát szférákban nem úgy tesszük, mint a színész, aki edény, és azzá válik, amit töltenek belé, hanem önmagunk helyett az elvárások, kudarcok és sikerek diktálta szerepünket játsszuk.

Azok érzik legjobban magukat a bőrükben….

Úgy tapasztaltam, azok érzik legjobban magukat a bőrükben, azok tudnak legjobban kapcsolódni a környezetükhöz, akik olyanok, vállaltan és szerethetően, vagy elfogadhatóan, amilyenek valójában, amilyennek szeretik magukat. A szerep, bármennyire is begyakorolt, nem lehet olyan harmonikus, mint ha valaki önmagát, erényeit és gyarlóságait hitelesen éli, közvetíti a világ felé. Akkor, erre a milyenségre, hívó jelre érkeznek a környezet válaszai. Mennyivel jobb, ha olyannak fogadnak el, szeretnek minket, amilyenek szeretünk lenni. Van esély kilépni a megszokott jelmezből? Van esély a változásra? Azt gondolom, igen. A jelenlét játékokban nem működnek a szerepek. Aki álarcban játszik, kívül marad.