Szerepében volt otthon

Popper Pétertől olvastam, hogy vannak színészek, akik mesterségbeli tudásuk legjavából formálják meg szerepüket. Úgy tesznek, mint ahogy a szerep és a rendező kívánja, de nem vállnak azzá, akit játszanak. Az öltözőben jelmezükkel együtt megszabadulnak a rövid ideje alakított egyén drámájától, történeteitől, jellemétől. Mások viszont teljesen azonosulnak a szerepükkel. Ők a varázslók. Ők, nem csak úgy csinálnak, mintha… Azzá is válnak, akinek a bőrébe bújnak, megszűnnek önmaguk lenni. Magukkal viszik Raszkolnyikov vagy éppen Tatjana vívódásait, lelkesültségét, szomorúságát privát életükbe is. Ezt életük párja bizonyíthatja, és szenvedheti meg leginkább. Minden új darabban kicsit új jellemében ismerhetik meg, és viselhetik el a társukat. A színész egy edény, mondja Popper Péter, aki azzá válik, amit töltenek belé.

Azt vettem észre, sokan közülünk – legyen szó üzletemberekről, fodrászokról, tanárokról vagy bárki másról –, kudarcaikból, de akár sikerekből visszajelelt védelmi vagy bizonyítási szerepüket játsszák, a gyerekkorukból vagy későbbi időszakaikból megélt elvárások szerint. Nem azt, amilyenek valójában, hanem azt, amit elvártak tőlük, amilyenek lenni szerettek volna, vagy épp amilyenné szorongásaik, védekezésük, kompenzálásuk tette őket.

Ez a szerep jól begyakorolt, biztonságot nyújtó, rögzült viselkedési forma. Működhet is. De aki ilyen jelmezben szerepel, arra rátalálhat az az érzés, hogy ez az élet, ez a megnyilvánulás nem igazán ő, hanem az álarc, amivel összenőtt.

Az elvárások, kudarcok és sikerek diktálta szerepünket játsszuk?

Sok vezető, aki évek, évtizedek óta az, nem tud igazán személyes partner vagy alárendelt lenni. Egy korosodó „nők bálványa” férfi sokszor még ifjú siker-énjét játssza. Nincs ez másként a hölgyekkel sem.

De evezzünk más vizekre. Mindannyian ismerünk olyan óvó nénit, tanító nénit, aki kortársaihoz is úgy szól, mint ha a gyerekekhez beszélne, mindenkit dicsér, motivál, vagy épp kijavít. Aki azt szokta meg, hogy uralkodnak rajta, mindig alárendelt, szolgálatra kész lesz, mások pedig – kinek ne lenne ilyen ember az ismeretségi körében – nem tudnak másként, csak felülről beszélni.

Gyakran nem úgy teszünk, mint az a színész, aki „edény”, és azzá válik, amit töltenek belé, hanem az elvárások, kudarcok és sikerek diktálta szerepünket játsszuk, valódi önmagunk helyett.

Azok érzik legjobban magukat a bőrükben…

Úgy tapasztaltam, azok érzik legjobban magukat a bőrükben, azok tudnak legjobban kapcsolódni a környezetükhöz, akik olyanok, vállaltan és szerethetően vagy elfogadhatóan, amilyenek valójában, amilyennek szeretik magukat.

A szerep, bármennyire begyakorolt is, nem lehet olyan harmonikus, mintha valaki önmagát, erényeit és gyarlóságait hitelesen éli, közvetíti a világ felé. Akkor erre a milyenségre, hívó jelre érkeznek a környezet válaszai.

Mennyivel jobb, ha olyannak fogadnak el, szeretnek minket, amilyenek szeretünk lenni! Van esély kilépni a megszokott jelmezből? Van esély a változásra? Azt gondolom, igen. A jelenlét-játékokban nem működnek a szerepek. Aki álarcban játszik, kívül marad.