Hallottam egy történetet.

Szerelmespár búcsúzott a pályaudvaron. Mindent beleadtak az elválásuk előtti utolsó pillanatokba. Megszűnt számukra a külvilág, csak egymásnak léteztek. Összetartozásuk a szemérmesen szemlélődő számára is sütött, melegített. Olyan átszellemülten adták magukat, kényeztették egymást érintéssel, szóval, nézéssel, hogy megtelt a levegő szerelmük szépségével. Ekkor bemondta a hangosbemondó, hogy vonat indul a nyolcas vágányról.

A fiú leszállt, a lány a lehúzott ablakra támaszkodva incselkedett vele. A lány a vonaton, a fiú a peronon készült a pillanatra, amikor megindul a szerelvény, eltávolodnak egymástól, és mindketten magukkal viszik az elválás szerelemittas érzését.

Ekkor a hangosbemondó jelezte a kedves utasoknak, hogy a pályán történt rendkívüli esemény miatt mégsem indul a szerelvény. A fiú visszaszállt a vasúti kocsiba, újra egymás karjaiba bújtak, újra búcsúztak, de amikor újra a vonat indulását harsogta a hangosbeszélő, már nem volt ugyanaz az érzés.

Valami megváltozott, más lett kettejük jelenléte. Valahogy fakóbb volt, mint előtte, mert már mindenből odaadták a legtöbbet, a legszebbet az első búcsúzásnak. Csak néhány perc telt el, mégis más volt a színe, az illata, a csendje, a jelenléte ugyannak a mondatnak, integetésnek, távolodásnak. 

Töltsd le INGYEN az Életre való című könyv első fejezetét!

Sikeresen megadtad az adataidat!

Valami hiba történt az adataid feldolgozása során. Kérlek, próbáld meg újra!

Mikola Péter az ezen az űrlapon megadott információkat a kapcsolattartáshoz használja fel.