Hallottam egy történetet.

Szerelmespár búcsúzott a pályaudvaron. Mindent beleadtak az elválásuk előtti utolsó pillanatokba. Megszűnt számukra a külvilág, csak egymásnak léteztek. Összetartozásuk a szemérmesen szemlélődő számára is sütött, melegített. Olyan átszellemülten adták magukat, kényeztették egymást érintéssel, szóval, nézéssel, hogy megtelt a levegő szerelmük szépségével. Ekkor bemondta a hangosbemondó, hogy vonat indul a nyolcas vágányról.

A fiú leszállt, a lány a lehúzott ablakra támaszkodva incselkedett vele. A lány a vonaton, a fiú a peronon készült a pillanatra, amikor megindul a szerelvény, eltávolodnak egymástól, és mindketten magukkal viszik az elválás szerelemittas érzését.

Ekkor a hangosbemondó jelezte a kedves utasoknak, hogy a pályán történt rendkívüli esemény miatt mégsem indul a szerelvény. A fiú visszaszállt a vasúti kocsiba, újra egymás karjaiba bújtak, újra búcsúztak, de amikor újra a vonat indulását harsogta a hangosbeszélő, már nem volt ugyanaz az érzés.

Valami megváltozott, más lett kettejük jelenléte. Valahogy fakóbb volt, mint előtte, mert már mindenből odaadták a legtöbbet, a legszebbet az első búcsúzásnak. Csak néhány perc telt el, mégis más volt a színe, az illata, a csendje, a jelenléte ugyannak a mondatnak, integetésnek, távolodásnak.